Szerző: Kergelez
Szerepjátékos találkozó a Beholdernél
Címkék: kergelez mese
Képzelt riport a Népek Találkozójáról



Alig döglöttem le ágyamra szokásos délutáni szunyókálásomhoz, amikor galád galetkik zavartak meg pihenésemben. Pedig kell a pihi a délelőtti tivornyázás és az esti duhajkodás között. Odavágtam kispárnámat a barlangom bejáratához, de ez senkit nem zavart. A kisbíró nagyhangon üvöltözött a fülembe, kellett nekem a főtérre költöznöm.

– Kihirdettetik! A császár parancsára az idén is megrendezésre kerül az Olimpia a kalandozók részére, jelentkezzen bárki, aki a többiek szemébe mer nézni!

Én mertem, és az Olimpia utáni Népek Találkozóján is ott voltam, most erről írok.Amikor megérkezik az egyszeri galetki a Népek Csarnokába, először is jól kiröhögi magát. A mágia hatására itt arányossá válnak a hegymélyi galetkik és Ghalla különböző fajú egyedei. Most nem azon rötyögök, hogy a kezdő gnóm és a túlfejlett troll között nincs különbség, szinte egyformán néznek ki, de a galetki lárva és a lélekenergiától túlpörgő óriást is csak akkor tudod megkülönböztetni, ha megkérdezed a nevüket.

-Te ki vagy például? – kérdezem az első jöttmentet.

–Alfonz d’Brison. –mutatkozik be a jókedvet sugárzó, virágokat hintő, 2m magas, enyhén duci férfi.

–Jó, menj tovább, arra van a bejárat. – buzdítom, és ő továbblendül.

Egy szemüveges, könyvet szorongató, kissé büdös férfi közeledik. Ezt ismerem, ez Morg Angin, a tolvaj. Inkább nem megyek a közelébe, nehogy ellopja a tollamat. Újabb galetki jön vigyorogva, egy magas, sovány, röhejes öltözetű, vidám mosolyú férfi.
–Hurvinyek vagyok. – mutatkozik be, de olyan röhögés jön rám, hogy szólni sem tudok. Mikor elunja a várakozást, õ is bemegy az épületbe, én pedig befogom az orrom és megnyugszom. Te jó ég, mi ez a bűz? Kakis a kezem? Nem, ez a szag nem tőlem jön, hanem Mélységben Szuttyogó közeledik az úton, egy mindennél ocsmányabb férfi. Én is bemenekülök az épületbe.

–Sajnos minden jegy elkelt. – fogad Patissar a pénztárnál. Szomorú arc, megtört szív, kőkemény kiállás. Hát ez hogy lehet? – Csak vicc volt! – és beenged. Ám utamat keresztezi egy brutális tekintetű, mattfekete hajú, démonszerű férfi, Dron Dragorre. Meghűl bennem a vér, mit akar ez tőlem, de nem vett észre rajtam semmit, és már másfele figyel. Egy csöves trógerre néz, aki tébolyodott elméjű férfi, a neve Vigyorgó Rémület. No jó, találjatok egymásra, én reszketve elsompolyodok mellettük, tőlük óvjon az ég! Ellágyul a lelkem, Pannonicát látom, az aranyszőke hajzuhatagú, szikrázó szemű nőt. Szívesen kukkolnám, de elém áll beszélgetőtársa Dzsohar al Dzsokma, a pokoli szemű, Abyss-védőrúnás férfi, és eltakarja a belátást. Nem tudok jól helyezkedni, hátulról folyton tülekednek, most például Emperor sir Zoltán, aki isteni hatalommal felruházott, végletekig kitartó, kiirthatatlan férfi.

–Hová igyekszel Zoli? – szólítom meg egy jó riportra gondolva. A WC-re. – hangzott a kurta válasz, a riport később lesz. Tindalos, a démon szól hirtelen hozzám.

-Ha nem kaplak el ma, még mindig ott a holnap. –Olyan gonoszul mondja, hogy azonnal libabőrös leszek, és kiderül, hogy futni is tudok a sűrű tömegben. Véletlenül fellököm Pokolfajzatot, aki lángvörös hajú, sz*rvas, éjsötét bőrű, félördög férfi. Gyorsan odébb surranok, ne is lássa, ki volt a tettes. A lilabőrű Elektro Modulátor Dva mögött megpihenek kissé az átélt izgalmak miatt. Milyen tengersok nép, egymást tapossák a galetkik, és szörnyű a hangzavar. Hogyan fogok itt értelmes riportot készíteni? Istenem, egy fegyenc áll a sarokban, Lánctörő, aki az irgalmat nem ismeri. Legalább átöltözhetett volna, bár akármilyen ruhában is szökött rabnak nézne ki. Arrébb húzódom, nehogy az én ruhám kerüljön rá álcázásul.

Kikerülök egy kopasz, robosztus férfit, ez Lexandro d’Arquebus lesz a villámaival. Megnyugtatásul egy kreol bőrű egyénbe botlok, de hamar rájövök, hogy tequila szagú és félhülye szegény. Erről ráismerek, ez Don Juan de la Vega.

–Isten hozott öcsém, ezt kóstold meg! – nyújt felém egy büdös üveget. Kabátja zsebéből majd kiesik valami pályázati mű. Odakap, én meg lelécelek. Valami bűzfelhőbe kerültem, amit Sutymó ereget, egy sunyi, alattomos, csuklyás férfi. Öklendezve odébb cikázok, de nem járok jobban. Ez itt Boldizsár di Selegard, a mocsadék kinézetű, bűzös leheletű gennyzsák férfi. Mi van, ma ilyenekkel van tele a világ? Nem tudom lehányni, pedig úgy érzem, menni fog. Posvány áll ugyanis mellette, egy fekélyekkel borított, penetráns szagú, döglegyektől körüldongott férfi. Körbenéztem, de nem itt van a klozett. Ott lehetnének iránymutatók.

Újabb démoni látvány, de ezúttal kellemes, Dalifi, a démonhercegnő került a látómezőmbe. Szénfekete szem, karcsú és telt keblű, mély hangon beszélt valakivel. Kár, hogy olyan fagyos a hangja, nincs kedvem megzavarni. Félek, hogy elvarázsol. Egy másik szívdöglesztő hölgy áll mellette (itt a helyem nekem is!), Éjhercegnõ, a párduc kecsességű nő. Sejtelmes tekintet, keserű mosoly… – rólad álmodom! Ám valakik engem megelőzve elém tolakodnak, mire szóra nyitnám számat. Armond, a zabagép az egyik, aki tejfehér bőrű, kopasz, hájas, számítástechnikus férfi, és Mothmol, az árnyjáró a másik. Ez a könnyed léptű, barátságos tekintetű alak bizalmat, erőt és elszántságot sugároz, de nem felém, ezért haragos vagyok, mert elzár a hölgyektől. Bosszúsan más irányba nézek, és csodát látok. Morpheusz a levegőt erejével sercegteti, villámgyors és nagytekintélyű férfi. Ez jó lesz interjúalanynak! – vág belém a gondolat, de kiszemelt áldozatom váratlanul eltűnik a tömegben, és nem találom a nyomát, vagyis égésnyomokat a dulakodó galetkik nyakán. Újabb démon, Pokolivadék sodródik elém. Ördögi hatalommal felruházott, démonszerű, zölden izzó szem, hosszú palástos férfi. Inkább kikerülöm, mert utálom az ördögöket, és ma már láttam eleget, de nem sikerül. A tolongásban véletlenül nekilök Lépkaparó Hollynak. Bocsánatot kértem Hollytól, amiért ráülten. Villámnyelv, acélbõr, büszke tekintet, sovány, nálad alig magasabb férfi. Végre egy értelmes lélek! – örültem meg, de hiába kérdezem, nem értem meg, mit karattyol gyíknyelven. Hol egy tolmács? Sajnos engem sem értenek meg, és nem is törődnek velem. Újabb csoda, egy galetki hajol hozzám segítőkészen. Sújtólég az, egy önmagára kísértetiesen hasonlító, amúgy teljesen jellegtelen férfi. Elmagyarázom neki, miről van szó, de mintha az utolsó szavaimat nem értené. Elmondtam neki újra, meg harmadszor is, aztán rájövök, hogy ilyen figyelmes fog maradni késő estig. Odébbállok.

Lerontok a lépcsőn, mert kezdődik valami előadás a zsúfolt színházteremben. Ismét egy csoda, elől találok két üres széket, odaintem régi ismerősömet Ulukhait, a kék hajú, kék szemű, ruháján a 4 őselem sziluettjét viselő férfit. Ám a széket nem foglalom jól, Maximilian Űbertáp telepedett bele, egy rettentően büdös, kultúrátlanul szitkozódó, TÁP-ra éhes mágus férfi. Na, nekem végem. A Capeira bemutató azonban feledtette gyötrelmeimet, fél óra önfeledt kikapcsolódásban volt részem. Aztán visszacsöppentem a rettentő valóságba. Igen, ez rosszabb minden rémálomnál. Hát mindenhol ilyen alvilági figuráknak kell nyüzsögniük? Ekkor pillantottam meg Mc Dádót, a sasorrától majdnem felbukó, filozofikus tekintetű, furulyázgató, dundi férfit. Végre jóleső pillanat a szemeimnek. Sajnos beszédre nem bírom, állandóan a furulyáját fújja, vagy az orrát, és egyik hang sem kellemes füleimnek. Sajnos mást kell keresnem. Ismét kellemes látvány, zöld folt van a teremben. Redswiftet látom, a druida nőt. Karcsú, zöld szemű, gyönyörű vörös haj, kezében íjat tart. Győzködöm, hogy álljon velem szóba, de hiába, tolakodónak vél és leráz. Úgy látszik, ma csak az ördögöket vonzom. Persze ebben a tolongásban kissé zilált lett a külsőm, a szagok is átragadhattak rám másokról. Armon Hammer lépett előttem az asztalra, a hatalmas termetű, sebezhetetlen, nem túl értelmes férfi, és kiabálni kezdett.

–Frostbinger legyőzte a császárt! Varázslattal győzött. Folytatni nem tudta, mert az asztal megingott, és ordítva zuhant a mélybe. A körbeállók felszabadultan nevettek, ezért a biztonságiak letettek arról, hogy a felséggyalázót elvezessék. A legjóízűbben a mellettem álló kacagott, Elmeroggyant Rémpukkantó. Kárörvendő mosolyú, többszörösen tudathasadt, villámló tekintetű férfi. Tőle nem tudtam abbahagyni a harsány röhögést, és a biztonságiak úgy határoztak, hogy engem emelnek ki. Kivezettek a teremből, egy nyugodtabb helyen elengedtek, és bemutattak ott valakit.

–Ez itt Hammurapi Ősfortyanat. Egy percig nyalod a talpát alázatod jeléül! Téged messze felülmúl e férfi. – parancsoltak rám, de én nem voltam hajlandó, inkább megszöktem, és felmásztam a galériára. Teljesen kimerültem a hajszától. Fáradtan lerogytam egy szabad székre valamely szövetség asztalánál. A kalandozók halkan beszélgettek, a háttérzaj is halk duruzsolás. Mennyivel másabb itt, mint a földszinti tömegnyomor.

–Kik vagytok ti? – kérdeztem a mellettem falatozgató alakot.

–Mi a Magiszterek vagyunk, Proteus a vezetőnk, aki jelenleg toborzókörúton van. Én Antox Worlaust vagyok. – mutatkozott be. Méregzölden izzó szeme elütött szürke, lófarkas hajától, szürkészöld bőrétől. – Látom vándor vagy, megfáradtál, biztos meg is éheztél. Vegyél csak, amit kívánsz. – kínált a terített asztalról, ahol sütik, szendvicsek, üdítők halmozódtak. Teletömtem a számat.

–Fiúk, itt egy vándor, talán közénk való, ismerjük meg. Tömött szájjal bemutatkoztam, senki nem értette, mit mondok. Ezért inkább õk beszéltek.

–Callistónak hívnak. – szólt egy vörösbarna, ruhás nõ okosan. – Tudós vagyok, de szeretek beszélgetni, és szakértelemben versenyezni is. Az a szokásom, hogy győzök, de a veszteségen sem siránkozom. Én is szívesen beszélnék vele, de nem tele szájjal, valószínűleg nem üres locsogás lesz. Átvette a szót egy másik kalandozó.

–Csuhi vagyok, a Pusztító. A nevem ne ijesszen meg, a gonosz oldalt pusztítom, nem a saját sorainkat. – mondta, és elvigyorodott. A magas, szőke férfi nagyon megnyerő külseje mosolyt csalt arcomra, ami grimaszba torzult, amikor vigyorára előtűnt hiányos fogazata. Bizonyára az ellenfelei hátát harapdálja.

–Macros. – szólott a másik. – Mágus vagyok, és mindent tudni akarok rólad. Majd beszélgetünk! – ez elég fenyegetően hangzott.

–Magitor Pater. – mutatkozott be egy magas, zöldcsuklyás fickó a csuklyája alól, és kántált tovább. Nyilván varázsló, de fityfenét varázsol a terített asztal mellett? Ajjaj, egy ördög ül mellette, aki most felfigyelt rám, és hozzám szól. Szájából apró tűz tör elő, haja szinte lángba borul.

–Pokoli Maximilian a nevem, démon vagyok. Halálos és gyúlékony kipárolgásaimtól, isteni hatalmamtól retteg minden nõ és férfi. – nekem is összekoccantak a fogaim, újabb szendviccsel tömtem ki a számat. – Elég, ha csak az ellenségeim félnek, mert sanyarú sorsra jutnak. Baráti köröm tudósnak ismer, és szakértelemversenyeken szoktam nyerni. Aha, egy tudós ördög. Szerencsére a szót egy újabb személy ragadta magához, aki az asztal túlvégén himbálózott egy széken.

–Árkon át Szólónak hívnak. – rikoltotta, és mindenki elcsendesedett. Szigorú a tekintete, nagy a mancsa, veszélyes lehet. Szerencsére tőlem mesze ül. – Mutáns vagyok, de szívesen beszélgetek, ha valaki szóba áll velem. Ha nem, kifosztom, vagy megruházom az ellenszegülőt. Hirtelen kiszáradt a szám, nem tudtam nyelni sem, azt se tudtam, beszélnék e vele, vagy menekülnék szívesebben. Még szerencse, hogy baráti társaságban ülök. A balomon ülő kövér, szerzetesnek látszó joviális férfi látta, hogy fuldokolni kezdek, gyorsan üdítőt töltött. Az ő nevét is megtudtam.

–Salterelló üdvözöl téged. – mondta, miközben magamhoz tértem.

–Ki az a Salterelló? – kérdeztem bambán.

–Hát én. – Szerintem átfutott az agyán, hogy egy félhülye mellett ül. – Tisztogató vagyok, a torzszülöttek réme. A galetkikkel viszont szívesen beszélgetek, versenyezgetek, de akár pszí csatát is vívhatunk.

–Kikkel?

–Veled is, ha úgy akarod, és azon a szinten élsz, ahol én.

–Az a nõ ott köztetek szintén kalandozó? – mutattam a társaságban nagyon csendben meghúzódó pihe-puha lágyságú nőre, eddig ugyanis észre sem vettem. Salterelló arca elkomorult.

–Csak ne tévesszen meg Szikla Sziszi külseje, kemény katonát takar. Kiképző őrmester a laktanyában, és a tolvajok gyülevész hadában is. A Tolvajklán vérdíjat tűzött ki rá, de sem elkapni, sem legyőzni nem tudták eddig. Valószínűleg ezután sem, de a jövő útja kifürkészhetetlen.

– Iszonyú sokan vagytok, talán itt van mindenki?

–Nem, sokan hiányoznak. Ott megy például Sikoly, éppen most távolodik a szövetségtől. Vagy itt van Bika Ida, a bárd, aki éppen most közeledik.

-Balról az Ördög Balkeze, jobbról Kék Hadúr fogták közre, hátulról Hajnalszárny kísérte, de már nem tudták megakadályozni, hogy megszólaljon.

–Mézzé válik minden méreg. – köszöntött ránk Bika, miközben a húrjába csapott.

-Baráttá lesz ellenséged.– kezet fogott Maxival

-Téged gyüsztöl minden nõ!– Callistóra kacsintott

-Ha kedvel a nagy Ő.

-És ha nem, minden balul sül el. – fejezte be, és förtelmes szemekkel nézett Árkon át Szólóra. Az említett húr egy befőttes gumi, senki ne gondoljon valami értékes hangszerre!

–Pajtás, véres a fogad, talán enni voltál valahol? – Érctorkú szándékosan sértegette a vegetán Bikát, de csak évődni akart vele. Én felálltam, hogy valami igazán költői, értelmes verssel elhomályosítsam ezt a szegényes megszólalást, ám rémülten vettem észre, hogy teljesen üres az agyam. Ha már felálltam, és mindenki rám néz, muszáj mondanom valamit.

-Köszönöm barátaim, hogy megismerhettük egymást, de nekem sürgősen távoznom kell. Remélem, ezután is barátok leszünk, és lesz alkalmunk segíteni egymást. Rám mindenesetre számíthattok, sziasztok!

Ennyi beszéd után megfordultam, és sietve a lépcső felé lódultam. Alig láttam galetkiket, a földszint szinte teljesen kiürült. Néhányan a ruhatár előtt ácsorogtak, nekem nem volt leadva semmim. Hogy elszaladt az idő! Ahogy kiléptem a nedves utcára, ömleni kezdett a zuhé. Nem baj, én már nem maradok. A ruhám átázott, és a kezemre ömlött a víz. Ettől felébredtem, és kivettem a biliből a kezemet. Ez ismerős helyzet, bizonyára mások mesélték. Sokan járhatnak közületek is így.

Jó tápolást kívánok mindenkinek!

2004-05-16

Szerző: Kergelez